– Mit olvas?
– Egy Stephen King könyvet.
– Nem ismerem.
– Pedig jó író.
– És miket ír? Romantikusakat? Krimiket?
– Nem, horrorokat.
– Ó, és magának ez tetszik? Az a sok zombi meg véres undorítóságok…
– Na igen, de ő nem ilyeneket ír. Inkább lélektanilag rémiszti az olvasót.
– Aha. És ez miről szól?
– Egy íróról, akinek a meg nem született ikertestvére ír sikeres véres történeteket.
– Hm. Felcsigázott.
– Tudja mit? Úgyis aludni akartam egy sort, mielőtt Miskolcra érünk, kölcsönadom addig.

(…)

– Uram, visszaadná a könyvemet? Mindjárt leszállunk.
– Ne zavarjon, nem látja, hogy olvasok?!

– Hová utazik?
– Pestre.
– Ott lakik?
– Nem.
– Hanem?
– Hát… máshol.
– Rokonlátogatás?
– Nem.
– Akkor? Üzlet?
– Nem, de kérem, ne kérdezősködjön, nem szeretnék róla beszélni.
– Ugyan már, ne legyen szégyellős! Akkor majd én kitalálom. Összeveszett az asszonnyal és most másik menyecskénél keres vigaszt.
– Ugyan! De kérem, tényleg hagyjuk a témát.
– Na várjon, akkor biztosan állásinterjúra megy, mert Pesten jobban fizetnek.
– Ha annyira akarja tudni, kemoterápiára megyek.
– Értem. Na és mondja, van valami jó kis biztosítása, ami nyugodt jövőt biztosítana a szeretteinek?