Bizonyos értelemben összes rokonunkat csak kitaláljuk. Apáinkat, anyáinkat, fivéreinket, nővéreinket és a többit. Különösen akkor, ha távoli vagy már nem élő rokonokról van szó. Fogjuk, amit tudunk róluk – és ez soha nem a teljes történet -, és hozzátesszük, amire vágyunk, ami fontos nekünk, s az egészet egyfajta családi takaróvá öltögetjük össze, amelybe lelkünk kanapéján beburkolózhatunk.
Robert Fulghum
